A helyszín egy hűvös hotelszoba. Legalábbis valamikor az volt. A kőpadlón egy leejtett mobiltelefon csörren és rezeg össze-vissza. Willow-t zavarta fel álmából a csörrenés. Odalépve megnézte a kijelzőt, hogy ki a hívó.
-„Riley calling”- Willow sóhajtva vette fel a telefont és álmos hangon szólt bele.
- Igen, Tessék?!
- Elnézést a zavarásért, de Buffy Summerst keresném.
- Oh, ő most a föld alatt van, de úgyis hamar feljön.
- Föld alatt. Megint meghalt?
- Jaj-nem, nem. Csak a csatorna egyik járatában van. És mi az, hogy már megint, te nem is voltál ott egyik halálánál sem!- Zsémbeskedett a boszi.
- Jó-jó bocsi. Amúgy te ki vagy?
- Köszi, énis szeretlek, Riley. Willow vagyok. Tudod, vörös haj, mág..
-Tudom, bocsi, csak ideges vagyok.
- Valami baj van?
- Áh semmi. Hallgasd csak a híradót.- Azzal a telefont a tv-hez tette.- „Kedves nézőink. Furcsa eseményt kell bejelentenem. Sunnydale eltűnt. Úgy ahogy értem, lekerült a térképről. A minap jelentették a túristák az egyik közeli rendőrkapitányságon, hogy az egykori szép, ámbár felettébb rosszhírű város helyén csak egy óriási kráter található!”
- Jah, asszem már értem a dolgot.- Kicsit akadozott a hangja.- Tudod nagyon sok dolgon mentünk keresztül az elmúlt hónapokban. Minden megváltozott. Nem lehet elmondani telefonon.
- Akkor azt mond, hol vagy!
- Nem, nem mondhatom el!- Azzal lecsapta és kikapcsolta a telefont. Willow nem is említette meg a hívást Buffynak. Így is elég ideges volt mostanában. Mindenki sokkal jobban érezte magát, az elmúlt napokban bőven kialudták magukat. De Buffy nem. Egy pillanatot sem aludt. Mindig, mikor akár egy pillanatra is lehunyta szemét, Spike rémlett fel emlékezetében. Spike, ahogy feláldozza magát a világért. Ahogy átéli a lelkének minden porcikáját, ahogy a világba olvad. Azonban Willow nem ismerte elég jól Riley Finnt. Alig egy nap telt el s az éjjeli órákban az Angel nyomozóiroda kapuját szinte bedönötte egy ember. A sötétben nem látszódott arca, így Angel felé indult fegyverével, de mikor a hold megvilágította régi riválisa arcát, leeresztette a fegyvert. Aztán újult erővel akart nekivágni a harcnak.
- Erre most nincs időm! Hol van Buffy?
- Jó helyen, biztonságban. Semmi közöd hozzá, hisz elhagytad őt!
- Maga is ezt tette, tán már elfelejtette?- Szegezte neki a kérdést s a vitát egy álmos, mégis határozott hang törte meg.
- Mi ez már megint? Depizni se lehet nyugodtan? Nagyon morcos tudok lenni és ezt minden bejövő démon megtapasztalhatja..- Automatikusan az érekző felé indult, azt feltételezve hogy az illető egy betolakodó. De mikor megpillantotta arcát, elfehéredett s megdermedt.
- Riley….Mit keresel te itt? Mármint…honnan tudod, hogy itt vagyok?
- Beszéltem Willow-al telefonon és utána lenyomoztattam a hívást. A hadsereg már csak ilyen…- Közelebb lépett Buffyhoz- Tudnom kellett, hogy élsz(kivételesen), hogy jól vagy. Na és nem utolsó sorban, hogy hogy tűnhetett el egy egész város.
- Most kezdjem el mesélni?
- Valami ilyesmire céloztam. Deha előbb pihenni akarsz én ráérek.
- Te ugyan nem maradsz az én szállodámban!- Ellenkezett Angel és nem hagyta a túlzott közeledést egymás felé.
- Angel, kérlek, erre most nincs szükségem- Rá sem pillantott a vámpírra, ki emiatt fájdalmas tekintettel nézett a vadászra. Riley is észrevette a sötétséget, mi Buffy körül lebeg szinte.
- Mi ez a nyüzsi már megint? Elpuszult a pokol szája és azok a rohadt démonok nem tudnak pihenni?- Lépett ki egy szobából Faith, épp pólóját begombolva,de Riley láttán hasonló reakciót produkált.- Oh, Riley…- Kicsit elvigyorodott, de inkább nem ment nagyon közelebb, nehogy „valaki” ledöfje már megint.
- Ő meg mit keres itt? Illetve mi ez, valami főhadiszállás?
- Inkább gyere, elmondom a dolgokat…- Azzal sarkon fordult és elment a legsötétebb szobába, ahol a falak komor szürkék voltak s a szobában csak egy fotel volt és pár tönkrezúzott bútor.
- Te itt szoktál aludni?- Kérdezett rá óvatosan a katona.
- Nem szoktam mostanság aludni.- Azzal az egyik sarokban elhelyezett párnára helyezkedett el.
- Mit jelent nálad a mostanság?
- Nem ezért jöttél.
- Attól még érdekelhet.
- De ne érdekeljen-Szólt már-már ingerülten.- Inkább kérdezz a jöveteleddel kapcsolatban, aztán majd válaszolok.
- Mi volt az az erő, ami képes volt felrobbantani a várost?- Kezdte a faggatást az ex.
- Nem robbanás volt.- Felelte könnyedén, de tudta, Riley visszakérdez.- Alulról rombolta el a várost egy különös erő. Egy medál, nameg egy vámpír segítségével.
- Na és ki ellen harcoltatok?
- Hát…Attól függ, épp mikor. A kezdetekben mégcsak a Hírnökökkel volt gondunk. Ők az Első követei. Az Első meg maga a végtelen óta létező gonosz, a rossz teremtője. Aztán persze ott voltak a Turok-han-ok, alias übervampok. Úgy hatszor erősebbek a normális vámpíroknál, és egy is majdnem megölt. Persze ez már nem mérce, manapság minden megöl.
- És miért nem szóltál? Miért nem hívtál, hogy segítsek, ha ekkora bajban voltál? Biztos elpuhultatok a nyugi alatt…
- Ki beszélt nyugiról? Azelött három mániákus őrült, ámbár ember ellen voltunk, elötte ott volt Glori.
- Glori?
- Istennő. Az se volt semmi…ráadásul Dawn vére kellett neki, hogy kinyissa a dimenziókaput..de ez bonyolult dolog és rég a múlté.
- Ti istennőkkkel, meg ősi lényekkel harcoltok, amiknek még nevük sincs? Najó..ez hihetetlen…
- Ugyan, ez már lejárt lemez. Már nem tűnik semmi olyan nagynak.
- És hogy is győztétek le ezt a nagy gonoszt?- Hangjában az értetlenség csendült.
- A vadászjelöltekkel nem volt nehéz.- Riley értetlen pillantása magyarázkodásra késztette.- Minden emberöltőben(kivéve az enyémben) van egy vadász. De ugye ezek a nők, illetve lányok, nagyon rövid életűek. A huszat sem szokás megélni felénk, így több vadászjelölt is születik,kiben lappang az erő s a soron következő kapja a vadász szerepét. De mivel találtam egy mítikus kaszát, az erőt átadtam az utódaimnak és így legyőztük a nagy vámpír sereget. Najó, nem, kellett hozzá a bizonyos medál ereje is, ami a napfény tükrözésével pusztította el a megmaradt pár milliós sereget- hangja cseppet gúnyosan csengett.
- Buffy… Ez teljesen olyan, mintha egy mese lenne…
- Igen, bocsi. Nem tudom komolyan mesélni, mert ez az egész tök lényegtelen.
- És mond csak..- Kezdte óvatosan a katona- Ki volt az említett vámpír?
- Spike.
- Spike? Az a szőke állat? Nem hiszem el,hogy…
- Spike megváltozott. Sokkal másabb lett, mint azelőtt volt. De ezt te nem értheted meg, úgysem hiszed el, hogy más lett.
- Valóban nem hiszek neked. De én viszont szeretnék melletted lenni, veled maradni örökre. Annyi mindenen mentél keresztül és megérdemled hogy szeressenek!- Közelebb lépdelt kicsit, de Buffy arrébb húzódott.
- Na és Sam? Riley, feleséged van!
- Hát…Az egész csak..egy játék volt, hogy lásd, túltettem magam rajtad. Sajnálom- Azzal lehajtotta fejét. Buffy csak ciccentett egyet.- Most meg mi van?
- Riley, azt hiszed, az életembe csak úgy ki-be járkálhatsz? Mikor épp kedved szottyan visszajössz, majd ha megbántalak, elmész? Nem…nem!
- Miről beszélsz? Mindent úgy mondasz, mintha nem is akarnád, hogy bármi is az élethez kössön!
- Mert így is van! – Mondta haragosan az ex egyetlen vadász.
- Mi? Ezt…Miért?
- Szerinted? – Riley megrázta fejét.- Nos akkor rendben, elmagyarázom. 15 éves korom óta abban a hitben éltem, hogy nekem olyan borzalmas sorsom van, hogy pár év múlva talán meg is halhatok. 20 évesen már csoda volt hogy éltem. Mindenki különlegesnek tartott, és magam is egy kicsit. Nem egoizmus, csupán tudtam, hogy jó vagyok annyira, amennyire kell. Legyőztem a mestert; Akatlát;az ősöreg polgármestert, aki démon lett; Glorit, az istennőt; Adamet a mutáns démont és végül a sötétség forrását. És mindezek után most csak egy lány vagyok, aki olyan erővel rendelkezik, mint a Földön minden 10. lány. Nem vagyok különleges. Eddig úgy éltem, rajtam múlik a világ sorsa, pusztulása vagy épp maradása. De már nem. Már nem vagyok fontos része az egységnek….
- De ez nem igaz! Fontos vagy! Nekem…
. Riley! Ne is folytasd! Angel ugyan ezt mondaná! Menj ki innen és ne gyere vissza!- Mondta határozottan s megtörten, miközben beült a legsötétebb, legtávolabbi sarokba. Riley még nézett rá percekig, majd feladva távozott. Visszament az őserdőbe és folytatta katonai munkáját, de nem tudott napirendre térni a dolog felett. Egyik nap egy cikket látott az újságban:
Hihetetlen csoda!
Egy 25 éves nő leugrott az egyik híd tetejéről. Szokásos öngyilkosság lenne eddig. Ami furcsa, hogy a nő minden védekezés nélkül túlélte a dolgot. A nevét nem mondta meg teljesen, csak annyit, hogy Anne. Senki sem tudja, hogy történhetett ez meg, még senki nem élt túl ekkora zuhanást. A betonon való landolás…
A cik további része nem érdekelte. Fejében zakatoltak a gondolatok. Hogy élhette túl, hamár 1 éve is meg akart halni? Talán azért él, hogy szenvedlyen? Talán ez valami…büntetés valamiért? Szegény Buffy…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
